“Halovány, almaboros az Ég-távol,
majd ahogy fényalvóvá válik a tér,
mézbőre kipirul, akár egy kacér
lánynak, és csillagparázslásig lángol.
Sóhajos, kótyagos a nesztelenség,
szél szökkell bokrok kócain szelíden,
a lét fűszagú tavaszmeztelenség,
benne a rétbimbózás épp elpihen.
Szívdobogó ernyedést lebbent az éjjel,
álmok bölcsőpuhaságába ring a táj,
Hold-ölelést terít a világra széjjel,
s mellkasukból csöndet lehelnek a fák.”
Steel: Alkonyi március