Föld ura, Ember, ki erre jársz,
ne emelj fáimra kezet,
dermesztő téli éjszakákon
én vagyok védő tűzhelyed.
Én vagyok forró nyári délben
tornácod árnyas fedele,
szomjad gyümölcseimmel oltod,
kerted virágommal tele.
Holtan is téged szolgál testem:
házadat tartó oszlopok,
a megterített asztal lapja,
a szék, amin ülsz-én vagyok!
Álmod őrzője, a vetett ágy,
hol fáradt tested megpihen,
szép szerelem fűszeres fészke,
éden - s nem űz ki senki sem.
A küszöb, honnan utad indul,
a tárt kapu, mely visszavár,
a bölcsőd és koporsód fája...
kísérlek élet és halál
ösvényein, mint hű cseléd, -
fizetség nélkül én leszek
a sírodon faragott fejfád,
amely megőrzi tűnt neved...
Ne emelj hát rám kezet!
Tollas Tibor