Sétálgattunk a környékünkön, inspirálódtam, kedvenc helyem ez a domboldal, rálátással a hegyekre (ha nem lógnak a felhők a képbe), a folyóra (Inn), egy park, a folyóparton a művészi alkotások között bóklászás, és többek között ilyenekről beszélgettünk, filozofálgattunk...
„Mi a legviccesebb az emberben? (...)
Mindig fordítva gondolkodnak: gyorsan fel akarnak nőni, hogy aztán az elveszett gyermekkor után sóhajtozzanak. Feláldozzák az egészségüket, hogy pénzt keressenek, aztán meg odaadják minden pénzüket, hogy egészségesek legyenek. Annyira sóvárognak a jövő után, hogy nem törődnek a jelennel, így aztán sem a jelent, sem a jövőt nem élik meg. Úgy élnek, mintha soha nem halnának meg, és úgy halnak meg, mintha soha nem éltek volna.“
Paulo Coelho
Minden adott volt: napfény, fény-árnyék, jó levegő, csend, színek, formák, illatok, kisugárzás. Feltöltődtem, elraktározom, jó lesz a télre.
Aztán egyszer csak egy illat vett körül, a vattacukor illatára emlékeztető intenzív aromás… Az illata egy fának, fantasztikus… egy újabb illat. Mindehez majdhogynem jelentéktelen “külsővel”. Mára már szakértőktől tudom, hogy a fát kislevelű kacsurafának (Cercidiphyllum japonicum) hívják. A német neve igen találó japán süteményfa vagy mézeskalácsfa...:-)
A vattacukorfa |